Ritvával lassan két éve találkoztunk először a Helsinki melletti Keravában egy népzenei program keretében. Először a vidámsága és a megfontolt lazasága fogott meg, 66 éves volt akkor, és olyan magával ragadó kisugárzása volt, hogy mindenképpen szerettem volna beszélgetni vele. Később derült ki, hogy a zene mellett a tanítás és a szakszervezethez való tartozás is fontos része az életének. Olyan jó volt őt hallgatni, hogy már akkor elhatároztam, hogy szeretnék vele a szakszervezeti tapasztalatairól beszélni, és ezeket itthonra is elhozni.
Nyugdíjas vagy most már, 39 év tanítás van mögötted. Megosztanál velünk egy történetet a sokból, ami először eszedbe jut, ha a tanárságra gondolsz?
Nehéz választani, de megpróbálok. A gyógypedagógusi éveim alatt egyszer volt egy fiú, akinek nagyon komoly motorikus, koordinációs problémái voltak. Néhányan annyira súlyos esetnek látták őt, hogy nem is vártak nagyobb dolgokat tőle. Sokat töprengtem, hogy mit csinálhatnánk. Tudtam, hogy még csak arra sem képes, hogy egy egyenes vonalon végig menjen, az írásra ezek után gondolni sem mertünk volna. Eszembe jutott egyik este, hogy nézzük meg, hátha számítógép segítségével könnyebben bevonható lenne az órákba. Ez jelentette a fordulópontot, innentől motivációja lett, kiderült, hogy érti és meg is jegyezte a dolgokat, csak korábban nem tudta kifejezni magát, így viszont le tudta írni. A számítógép segítségével sokkal könnyebben tudott tanulni és az is kiderült, hogy kifejezetten jó érzéke van a nyelvekhez. Úgyhogy később, és ez igen ritka mozgásában ennyire akadályozott gyerekeknél, de egyetemen tudott továbbtanulni, most pedig egy rádiónál dolgozik, programokat készít és szerkeszt.
De nagyon különböző utak vannak. Volt, akinél annak örültünk, hogy képes lett később írni vagy olvasni. Mások megtanultak házi munkát végezni, esetleg dolgozni, önmagukat ellátni bizonyos szinten.
Amikor először találkoztunk Keravában, emlékszem, milyen jó volt hallgatni téged, ahogy a tanításról és a szakszervezeti közösségetekről meséltél. Elmondanád, hogy mikor és miért döntöttél úgy, hogy csatlakozol szakszervezethez?
Egyetemista voltam még, nem is tanítottam, amikor egy alkalommal a tanárok itt Finnországban elhatározták, hogy sztrájkolni fognak. Egyből csatlakoztam a szakszervezethez, mert a mi diákszervezetünk akkor épp nem úgy reagált erre, ahogy én szerettem volna.
Mikor alakult meg a keravai vidéki szakszervezet? Mikor alapítottátok?
Nagyon hosszú története van, nem is tudom, mikor alapították. Ha engem kérdezel, szerintem mindig is létezett. Abból gondolom, hogy az apukám is tanító volt, és nekik is ugyanaz a szakszervezeti újságjuk volt, mint ami nekünk.
Említetted, hogy a ti diákszervezetetek nem úgy reagált egy sztrájkra, ahogyan te szerettél volna. Milyen diákszervezetre gondolsz itt?
A pedagógusnak tanuló diákok szakszervezetére, a Sool-ra.
Volt és van nálatok ilyen?
Persze, de ma már sokkal aktívabbak, mint az én időmben voltak. A pedagógusszakszervezetünk alá tartoznak ők is, nagyon sokan a tagjai. Mivel ennyire aktív szakszervezeti élet van az egész országban, létrejött egy átfogó szervezet, ami az egyetemet végzett szakmákat hivatott összefogni: az Akava. Több, mint harminc szervezet tartozik alá: orvosok, ápolók, mérnökök stb. Pedagógusként alájuk tartozunk mi is, a szakszervezetünk neve: OAJ. Ennek az OAJ-nek a keravai, vidéki csoportosulásánál voltam én is aktív.
Értem. Mesélnél róla, hogy mit csináltál a szakszervezeten belül?
Először csak a mezei tagság része voltam. Aztán néhány év múlva, nem emlékszem pontosan, de valahogyan én lettem, akit megválasztottak a pénzügyek intézésére. Viszont kiderült, hogy ez nagyon messze áll tőlem, nem is voltam olyan jó benne, úgyhogy inkább a kulturális és közösségi programok szervezését vállaltam magamra. Operába mentünk, kirándulásokra, moziba, ilyesmit szerveztünk – szerettük.
Milyen más programokat szervezett a szakszervezet?
Több konferenciára látogattunk el, például az ország egyik legnagyobb eseményére, az Educa-ra, amima is létezik. Több előadás közül választhattunk, újabb kutatások kerültek bemutatásra. Fontosnak tartottuk és nagyon szerettük ezeket a programokat, felfrissülve tértünk haza.
Mit mondanál, mit adott neked a szakszervezet? Miért volt jó benne lenni?
Több módon védett. Például azzal kapcsolatban, hogy segítettek kiállni a jogaim mellett. Voltak azért olyan idők nálunk, amikor ez nagyon fontos volt.
Bár velem ez nem történt meg, de volt olyan kollégám, akit egy szülő beperelt és nagyon jól jött a szakszervezeti jogász segítsége.
Azt mondod, voltak olyan idők, amikor jól jött a szakszervezeti segítség. Milyen időkre gondolsz, mit értesz ez alatt?
Ó, sajnos a mi szakszervezetünk nem volt olyan erős Keravában, túl illedelmesek voltunk és csöndesek. Más vidékeken sokkal erősebben harcoltak. Sztrájkoltak például, szervezkedtek. Nálunk főként annyira felelősségteljes kollegák voltak a tagságban, akik nem tudták közel engedni magukhoz a sztrájk gondolatát.
Milyen volt neked egy ilyen közösségben lenni? Könnyen tudtál ezzel azonosulni, vagy te voltál az, aki nem értett egyet és a sztrájk egyik fő motorja lett volna?
Ó, igen, igen. Eléggé forradalmár alkat voltam.
Nagyon érdekel, hogy látod most már évtizedekkel a hátad mögött, jobb lett volna, ha a ti keravai szervezetetek is beleáll a sztrájkba? Illetve el tudta érni a célját ez a fajta összefogás nálatok?
Nem hiszem, hogy hatékony tudott volna lenni, ha sorozatosan, rutinból csináltuk volna. De például 1990-ben nagyon rossz volt a gazdasági helyzet Finnországban. Olyan támogatásokat vontak meg iskoláktól, amik hiányában nem tudtuk továbbfejleszteni az eszköztárunkat, könyveket venni, ennek hatását még ma is érezzük. Tényleg nem azt segítette elő, hogy a gyerekek a nekik méltó módon tudjanak tanulni.
Na, az ilyen helyzetekre értem azt, hogy meg tudnánk védeni, sőt, meg kellene védeni magunkat!
És sajnos tartok tőle, hogy most sem a legjobb idők fognak jönni az oktatásra, iskolákra nálunk. Meglátjuk.
Milyen pedagógus szakszervezetek vannak jelen az országban? A népszerűbbeknek, mint az OAJ-nek is, vannak külön vidéki csoportosulásai?
Nem egészen értem a kérdést. Csak egy szakszervezetünk van az OAJ. Pár éve próbálkoztak külön a tanítók létrehozni még egyet, de úgy tudom, nem igazán működött. Ezen kívül persze van külön szakmai csoportosulások a gimnáziumban vagy egyetemen tanítóknak, de ők nem igazán szakszervezet formájában működnek.
Nehezen tudnám elképzelni az érdekképviseletet, ha több csoportosulásra lennénk felosztva.
Mit gondolsz, mikor tud egy pedagógus szakszervezet sikeresen, jól működni?
Ha van támogatásuk a pedagógusok felől, illetve, ha a vezetőség is könnyen meg tud egyezni, legyen szó helyi vagy a országos szintű kérdésekről. 1987-ben volt egy nagyon sikeres sztrájk. Jobban tudtuk a hangunkat hallatni és érvényesíteni. Azért is sikerült, mert egyesültek a tanárok, mind egyértelműen támogatták a szakszervezetet.
Ezért is nagyon fontos, hogy kik vezetik. Lehetnek gyengék vagy erősek. Voltak olyan vezetőink, akik vagy rossz emberekre hallgattak, vagy fontosabbnak tartották, hogy mindenkivel kedvesek legyenek és nem merték az ügyet, magát képviselni. Ugyanakkor akik jobban beleálltak, kitartóan, jobban tudtak képviselni minket.
Azt látom, hogy itt, Magyarországon vaskosan történelmi, de egyéb okok miatt sem népszerű olyan mértékben a szakszervezethez tartozás, mint Finnországban. Azt is hallottam kollegáktól, hogy annyi teher van rajtuk, nem hiányzik nekik még egy szervezet, program stb. Mit mondanál, miért érdemes ezen gondolkozni, miért érné meg nekik, ha nyitnának a szakszervezetek felé?
Azt gondolom, hogy tanárok nagyon is jól tudják, hogy mi minden tartozik a feladataik közé és milyen széleskörű és értékes munkát végeznek.
Azt is tudják, hogy ők a szakemberek, és ők látják, hogy mi lenne a legjobb a diákságnak, saját maguknak és az iskolának is. Ezek után nevetségesnek tartom, hogy gyakran olyanok hoznak döntést az iskolákat illetően, akiknek a legtöbbször fogalmuk sincs az ott történő nevelésről, folyamatokról. Azért is tartom fontosnak a szakszervezeteket, és azt, hogy bízzunk bennük, mert ők önként vállalták, hogy küzdenek értünk és jeleznek, ha a minket érintő kérdésekben változás következne.
Úgy tudunk mi is ténylegesen a tanításra koncentrálni, ha van egy hiteles érdekképviselet és bizalom feléjük.
Ehhez persze az is kell, hogy tényleg jó vezetők legyenek! Klisének hangzik, de egymásért vagyunk. Ha építeni szeretnél valamit, és ha csak egyedül vagy egy kavics, úgy nem igazán lesz tartós az építmény, de ha több követ rakunk össze, már egy falat, várat vagy épp hidat is tudunk együtt építeni.
Mióta nem tanítasz?
Hatvan évesen mentem nyugdíjba. Ma már ha jól tudom, 64 évre emelték a nyugdíjkorhatárt. Igazán sajnálom, mert nagyon kemény munka a tanítás. Szerintem az utolsó években egyébként is kevesebbet kellene tanítani. Mert a fejedben van nagyjából minden, amit át szeretnél adni, de nem tudsz már úgy felelősséget vállalni, olyan tempóban és annyi mindenért.
Végezetül, nagyon tetszett, amikor meséltél róla, hogy hogyan alakítottad ki a napirendedet, amikor az egyik legfárasztóbb éveid voltak gyógypedagógusként. Elmeséled?
Amikor ide költöztünk a vidékre, a Saimaa-tóhoz, egy olyan csoportot kaptam, ahol 6 tanuló volt és rajtam kívül még 4 pedagógiai asszisztens. Nagyon komoly nehézségeik voltak ezeknek a gyerekeknek. De ez volt az első alkalom az életemben, amikor tényleg arra tudtam fókuszálni, ami a tanítás. Nem kellett sem rendőr, szociális munkás vagy anya legyek, csak tanár. Minden gyerekre tényleg annyi időt tudtam szánni, amennyire szükségük volt. Ebben az időszakban volt egy fiú, akinek különböző okokból kifolyólag 30 órát kellett az iskolában lennie, így nekem is bent kellett maradnom vele. Nagyon fárasztó volt. Introvertált személyiség vagyok inkább és nagy szükségem volt az egyedüllétre, ami nehezen ment ekkor, ahogy az iskolából a családhoz érkeztem. Ezért reggelente elkezdtem kijárni a házunk melletti Saimaa-tóhoz. Semmit nem csináltam, csak leültem és néztem a tavat. Azóta alakult ki ez a reggeli rutin, nagyon jól esnek ezek a reggeli semmit nem csináló pillanatok.
Életrajz / Ritva Wilska – Neuvonen
1955-ben született pedagógus családban. A tanítás és a zene mindig is szorosan része volt az életének. Huszonéves korában 8 évig egy helyi rock banda énekese volt, ezekben az években kipróbálta magát idősgondozóként, virágárusként, takarítónőként és pincérként is.
Először tanítói képesítést szerzett, majd idővel gyógypedagógussá és gimnáziumi tanárrá is továbbképezte magát. Zeneiskolában is tanított zeneismereti alapokat. A leghosszabb időt a Helsinkitől 32 km-re levő Keravában töltötte. Férjével itt alapítottak családot, egy fiuk és két ikerlányuk van. Nagyon szerette az összes korosztályt, de a szívében mindig is tanító maradt.
Szabadidejében legszívesebben a Saimaa-tó mellett sétál a férjével és a kutyájával, majd szaunázik és a tóban megpihen.
A Hytkyt finn népi énekkar oszlopos tagja.
A képek forrása:
- 1. Ritva Wilska-Neuovonen saját tulajdona
- 2. A Hytkyt együttes Facebook oldala.
- 3. A Hytkyt együttes Facebook oldala.
